Mai (zárt) tárgyaláson, a Fővárosi Ítélőtáblán felperesi jogi képviselőként (alperes: a Legfőbb Ügyészség), az elsőfokú ítélet ellen fellebbező félként perbeszédet kellett tartanom.
Ügyfelem – a 2002 és 2010 közötti időszakban magasan pozícionált szakember – nem járul hozzá, hogy nyilvánossá tegyem ügyét, ezért záróbeszédemnek azon tartalmi részét nem ismertethetem, amelyek a konkrét ügy konkrét vonatkozásairól szóltak.
Talán érdekel azonban sokakat, amit ügyünk kontextusáról adtam elő. Íme.
Tisztelt Ítélőtábla!
Magam is egyetértek azzal, hogy általában a politikának semmi keresnivalója nincs a bírósági tárgyalótermekben. A politikumnak azonban néha igen. És a jelen ügynek a lényege, egyszersmind a kontextusa bizony jelentős közéleti elemeket, politikumot tartalmaz.
Amit két történettel kell kezdenem.
2002-ben, amikor a Fidesz elveszítette a választást, az MSZP nagy hangon fogadkozott: – Most aztán jön az elszámoltatás, mindenki, aki disznóságokat követett el, tüstént vonul a börtönbe! – És Keller László nekifogott, feljelentések özönét küldte a hatóságoknak: a Happy End, az Országimázs Központ, a 12 állami gazdaság ellopása és így tovább – mind nullára futott.
2010-ben, amikor az MSZP elveszítette a választást, a Fidesz nagy hangon fogadkozott: – Most aztán jön az elszámoltatás, mindenki, aki disznóságokat követett el, tüstént vonul a börtönbe! – És először Papcsák Ferenc, aztán az a Budai Gyula, aki pár héttel ezelőtt tudatta velünk elvi álláspontját, miszerint „minden bíró komcsi”, nekifogott, feljelentések özönét küldte a hatóságoknak – mind nullára futott.
A kettő között azonban volt egy óriási különbség. Az első esetben az ügyészség áldásos tevékenysége következtében egyetlen ügy se jutott el a gyanúsításig, pláne nem a vádemelésig. Az ügyészség blokkolta mind, megállította még a nyomozás előtt vagy során, és nem engedte tovább.
A második esetben viszont mindenkit meggyanúsítottak, majd vádat emeltek ellene. S csak a bíróság – a jogállam egyelőre működő utolsó végvára – állította meg az ámokfutást, és mondta ki, hogy részben vagy zömmel teljes egészében alaptalanul, minden valódi indok nélkül gyanúsítottak meg és cibáltak hamis vádakkal büntetőbíróság elé ártatlan embereket.
Így történt ez Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel, Juhász Ferenc miniszterrel, Molnár Gyula és Hunwald György polgármesterrel, Fapál Lászlóval, a tábornokper vádlottjaival. És azokkal, akiket egy-egy – a vádakhoz képest pitiáner – apró vétség miatt pénzbüntetésre ítéltek ugyan, de a komoly ügyek mindegyikében felmentettek. Mint Szilvásy Györgyöt, aki ellen három gyanúsítás és vád is készült; mint Schwartz Béla ajkai polgármestert, akivel szemben 20 eljárást indítottak, és a bíróság egyben mondta ki vétkesnek rágalmazásért; mint Hagyó Miklóst, akit csak felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek. És mint ügyfelemet, aki ellen szintén sok gyanúsítást és vádat tákoltak össze – hamisan, alaptalanul, úgy, hogy ők maguk, az ügyészek is tudván tudták, hogy egy szó sem igaz abból, amit beleírtak ezekbe a gyanúsításokba és vádiratokba.
Hiszen az ügyészség Magyarországon sok-sok éve tényleg afféle elszabadult hajóágyúként működik: kontroll nélkül, anélkül, hogy a becsület, az erkölcs vagy akár csak az észszerűség fikarcnyit is befolyásolná.
Úgy működik még polgári perekben is, mint jelen perben: mi 2017. augusztus 9-én leadtuk fellebbezésünket, ő a 2018. január 22-i tárgyaláshoz képest január 16-án adta be ellenkérelmét arra. Hiszen neki mindent szabad és mindent lehet – mert lehetővé teszik neki.
Úgy működik, mint ügyfelemre nézve: a kezében volt minden bizonyíték, ami cáfolta a gyanúsítást és a vádat – ez mit sem zavarta őt, teljesítette a politikai feladatot; bedarált, felmorzsolt egy emberi sorsot, ártatlanul letiport egy embert.
Igen, úgy működik, hogy szokott koncepciós pereket indítani.
Ma az a kérdés, a mai tárgyalásnak az a tétje: kimondatik-e, hogy ezt nem szabad.