Olvasom Bárándy Péter, Forgács Imre és Vörös Imre − mijét is? talán − petícióját (HírKlikk, 2021. május 10.), majd Kis János elemző cikkét (HVG, május 20.), annak kiegészítését (hvg.hu, május 21.) − és vérbeli skizofrénnek érzem magam. Jogász mivoltom felháborodva tiltakozik szociológus énem ellen, ügyvéd mivoltom épp az ellenkezőjét mondja, mint közíró énem. Gyakorló jogászként nem akarok hinni a szememnek: a filozófusnak adok igazat két volt igazságügyminiszterrel és egy volt alkotmánybíróval szemben.
Miért is?
Mert a jogászok politikai választ adnak alkotmányjogi kérdésekre. Ami maga a teljes lehetetlenség. Politikai kérdésekre ugyan olykor lehet jogi választ adni, de jogi kérdésekre, különösen alkotmányjogiakra politikait − no, azt egészen biztosan nem. Illetve lehet, de csak rosszat. Épp jogilag hibásat.
Mutassak erre bizonyítékot? Íme: a magyar Alkotmánybíróság harmincegynéhány éves, de különösen a legutóbbi pár évben folytatott gyakorlata. Agyonpolitizálták döntéseiket, és ennek megfelelően jogilag hibásabbnál hibásabb döntéseket hoztak, amelyek gyakran mélységesen igazságtalanok is voltak.
Mivel azonban annak ma nincs terepe, fóruma, hogy jogászok a nem jogászok nyilvánossága előtt vitassanak meg ilyen ügyeket (mint próbálta annak idején a boldog emlékű galamus.hu) − e jogi hibák döntő többsége baráti morgolódások és rettenetesen szűk körben olvasott honlapok tárgyaként rejtve marad. Afféle igazi magyar politikai maszturbáció módjára párezer ember elolvassa az EKINT, a TASZ stb. honlapján, kiélvezi igazát − és kész.
Hiszen miről is van szó? Mindegyszerűen erről: ha történetesen győzne a ’22-es választáson az egyesült ellenzék, mitévő legyen a fennálló alkotmányos renddel?
Vörös Imréék válasza ez: már a választások előtt jelentse be az ellenzék, hogy kétharmados parlamenti többség nélkül is alkotmányozni óhajt, majd egyszerű többséggel fogadjon el „tiszta lap” törvényt és új alkotmányt, amelyet népszavazással erősítsen meg.
Magyarán: hágja át az alkotmányt (és most teljesen mindegy, hogy szégyenszemre ezt éppen alaptörvénynek hívják), rúgja föl az alkotmányos rendet. Más szóval: járjon el jogellenesen.
Mi adja erre az alapot? Szerintük az, hogy Orbánék önkényuralmat, mi több, egyeduralmat építettek, fittyet hánytak a jogállamiságra stb. − ismerjük jól az összes érvet, szajkózzuk mind ezen a „térfélen” nap mint nap. Akkor pedig ezt is lehet − mondják.
Nos − nem lehet. Vagy − akár jogászok vagyunk, akár nem − komolyan vesszük a jogot és a jogállamiságot vagy nem. Ha igen, akkor bizony meg kell maradnunk annál a szabálynál, hogy a cselekvés idejében hatályos jogszabályok szabják meg mozgásterünket − és pont.
Sajnos szerintem a többi hochmecolás, tisztesség ne essék szólván, üres duma. Ne hivatkozzunk az 1944-es Ideiglenes Nemzetgyűlésre, ami elvesztett háború és német megszállás után hozott döntéseket, ne idézzük Gustav Radbruch „törvény feletti jog” elméletét, ami a holokausztra válaszul adott jogi alapot a háborús bűnösök megbüntetésére − hiszen Orbán és bandája mégoly szörnyű tatárdúlása a jog terén ezekhez azért mégsem fogható.
Gyűlölöm, megvetem Orbán ártalmas és bűnös, tolvaj és lehetőségeivel a végletekig visszaélő rendszerét. Ám ettől még nem vonhatom meg tőle annak igazát, hogy törvényes választások útján jött létre, hogy jogszerűen megszerzett kétharmadával élt, amikor alkotmányozott és amikor kétharmados törvényeket módosított. Nem szívesen mondom, de kénytelen vagyok: igenis jogszerűen járt el.
Vitatom-e, hogy Orbán visszaélt hatalmával és leépítette a jogállamot? Nem, egyáltalán nem, így vélem magam is. A joggal szembeni merényletnek tartom mindazt, amit az ügyészség tesz, a bíróságok növekvő bekebelezését, az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozását és személyi összetételének egyneművé tételét, a választási rendszer módosítását, a média kisajátítását, vagy akár a kínai vakcina rendeleti úton engedélyezését, és még hosszan sorolhatnám.
Csakhogy ez mind elsőrendűen politikai tett volt, s e jogállam-leépítést a Fidesz a jog keretei közt maradva hajtotta végre. 2010-ben is, ’14-ben is, ’18-ban is megszerezte a kétharmadot, és annak felhatalmazásával élve − legitim és legális módon − hajtotta végre mindazt az égbekiáltó bűnt, mindazt a merényletet a joguralom ellen, mindazt az aljasságot, visszaélést, szemétséget, disznóságot, amit. Ám ezek az itt sorjázó minősítések erkölcsi és politikai kategóriák − s nem jogiak. Amelyek nem képesek birokra kelni a joggal.
Ha megismerhetnénk például Mészáros Lőrinc, Tiborcz István világraszóló gazdagodásának összes konkrét szerződését, tartok tőle, azt lennénk kénytelenek megállapítani: mocskos briganti tempóval ugyan, de mindenben jogszerűen, közigazgatási és polgári jogilag megtámadhatatlanul szerezte meg az ország egyre nagyobb részét, Balatonostól, Andrássy utastól. Ne áltassuk magunkat és pláne ne az ország változásra vágyó részét: ezek jogszerűen nem szerezhetők vissza.
Gondolhatja komolyan most bárki, hogy az jogszerű lesz, ha az Országgyűlés átveszi − vagy akár úgymond felhatalmazóként visszaveszi − az Alkotmánybíróság funkcióját, és egyszerű törvénnyel megsemmisíti a Fidesz alkotmányozásának és törvényhozásának kétharmados termékeit? Mi hatalmazza fel őt erre? Önmaga? Az, hogy néhányan kijelentik: márpedig itt egyeduralom volt, ami ellen jogosultak vagyunk fellépni? Ha egyszer az Alkotmánybíróságról szóló törvény kétharmados, akkor azt nem változtathatja meg senki egyszerű többséggel, semmilyen indoklással sem. Hát még az alkotmányt!
Az általam is nagyra becsült Vörös Imre terve (A jogállami alkotmányosság helyreállítása, Civilbázis, 2021. március 13.) szerintem sajnos védhetetlen álom, megalapozatlan hipotézis. Se neki, se egy egyszerű többséggel bíró országgyűlés első ülésének nincs semmilyen felhatalmazása kijelenteni sem azt, hogy a parlamentnek joga van alkotmánybíráskodást végezni, sem azt, hogy bármi is alkotmányellenes, amit a Fidesz-parlament megszavazott.
Ha pedig megteszi, éppenséggel bűnösebb lesz, mint Orbánék, nagyobb sértést követ el a jogállamiság ellen, mint a Fidesz eleddig bármikor. Hiszen annak még inkább tilos nem jogállami eszközökhöz nyúlnia, aki a lerombolt jogállam újraépítését célozza − lett légyen bármily jószándékú és a mi kedvünkre való.
Hiszen persze, nekem is jól esne porig rombolni Orbán mocskos rendszerét, börtönbe zárni az összes brigantit − ha lehetne jogszerűen. De nem lehet.
Végig kell járni a politikai utat. Meg kell győzni a választópolgárok kb. 55-56 százalékát az igazunkról, ezzel megszerezni a parlamenti kétharmados többséget − s akkor élni ennek felhatalmazásával, jogszerűen megváltoztatni mindazt, ami megváltoztatandó. Nincs csodaszer, a munka, a politikai teljesítmény nem spórolható meg.
dr. Kende Péter
jogász és szociológus, ügyvéd és közíró
(Megjelent: a HVG 360-on, 2021. május 26-án.)