Tisztelt Törvényszék!
S Kálmán (adatai) F/1. alatt csatolt meghatalmazással igazolt és kívül jegyzett jogi képviselőmön (Dr. Kende Péter Ügyvédi Iroda, eljáró ügyvéd: dr. Kende Péter, 1133 Budapest, Kárpát utca 7/b., telefonszáma: +36 30 9412 676, e-mail címe: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.; ügyvédi igazolványának száma: 103280, ügyvédi kamarai lajstromszáma: 3195, KASZ-száma: 36062859, cégkapu azonosítója: 18003620#cegkapu) át
Magyar Állam (képviseli: Nemzeti Fejlesztési Minisztérium, 1011 Budapest, Fő u. 44-50.) alperes ellen ezúton nyújtok be
marasztalási keresetet
személyiségi jog megsértése miatt
objektív jogkövetkezmények és
sérelemdíj iránt.
KERESETI KÉRELEM
Kérem, a tisztelt Törvényszék
állapítsa meg, hogy Alperes
− azzal, hogy az Alaptörvény hetedik módosításában,
valamint az annak végrehajtására általa hozott további jogszabályokban
tiltottá nyilvánította és büntetendővé tette
az életvitelszerűen közterületen tartózkodást −
megsértette az emberi méltósághoz
és a személyes szabadsághoz való
személyiségi jogaimat,
ezért
kötelezze Alperest, hogy
fizessen meg nekem 500.000 forint sérelemdíjat
és ennek a Ptk. 6:48. § szerinti törvényes kamatait
(2018. október 15-étől, a módosítás hatályba lépésétől a kifizetés napjáig),
továbbá térítse meg perköltségeimet
− a következő tényállás, bizonyítékok és jogi érvek alapján.
Ha azonban kereseti kérelmemet amiatt nem tartja teljesíthetőnek,
mert nem tartja megítélhetőnek a jogalkotással okozott kárért való felelősséget
− végzésben függessze fel jelen pert,
és forduljon az alant írt előzetes kérdésekkel az Európai Unió Bíróságához;
A keresetemmel érvényesíteni kívánt jog: személyiségi jogaimra nézve az Európai Unió Alapjogi Chartájának 1. és 6. cikke; az Alaptörvény preambuluma, a G) cikk (2) bekezdése, az I. cikk (1) bekezdése és a II. cikk, a Ptk. 2:42. §; a jogsértés objektív szankcióira nézve a Ptk. 2:51. §, a sérelemdíjra nézve a Ptk. 2:52. §; a kamatra nézve a Ptk. 6:48. §.
TÉNYÁLLÁS ÉS JOGI ÉRVELÉS
Alperes mintegy nyolc éve szisztematikus jogi – tisztesség ne essék szólván – hadjáratot folytat ellenem és sorstársaim, más hajléktalanok ellen.
2010 őszén (a 2010. évi CXVI. törvénnyel) módosította Az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvényt, és a területfejlesztésről és területrendezésről szóló 1996. évi XXI. törvényt. A módosítás egyértelmű és vállalt célja az volt, hogy lehetőséget biztosítson az önkormányzatoknak arra, hogy szabálysértéssé nyilvánítsák településük belterületének „nem rendeltetésszerű használatát”. A szabálysértési törvény akkori módosítása szerint szabálysértésekért pénzbüntetést és elzárást egyaránt ki lehetett szabni.
Ennek alapján a Fővárosi Önkormányzat és számos város önkormányzata helyi rendeletben szabálysértéssé nyilvánította a közterületi hajléktalanságot.
2011 novemberében a szabálysértési törvény módosítása (2011. évi CLIII. törvény) már elzárással vagy 150 ezer forintig terjedő pénzbírsággal büntetendővé tette azt, ha valaki ismételten megszegte az „életvitelszerű közterületen lakhatást” tiltó önkormányzati rendeleteket.
A 2011 decemberében elfogadott új szabálysértési törvény (2012. évi II. törvény) pedig az ország egész területén büntetni rendelte a hajléktalanságot.
Az Alkotmánybíróság – az alapvető jogok biztosának kezdeményezésére – 2012 novemberében (a 38/2012. (XI. 14.) AB határozatában) alaptörvény-ellenesnek nyilvánította és megsemmisítette mind a szabálysértési törvénynek azt a rendelkezését, amely szabálysértéssé minősítette a közterület életvitelszerű lakhatásra való használatát, mind azokat a törvényi felhatalmazásokat, amelyek az önkormányzatoknak lehetővé tették, hogy pénzbírsággal sújtható közösségellenes magatartásokat határozzanak meg.
Erre Alperes – nyilvánvalóan azt a maga alkotta alkotmányos elvet kihasználva, hogy ezzel szemben már tartalmi alkotmánybírósági felülbírálatnak nincs helye, valamint erre ráerősítve ugyanezen negyedik módosításban az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozásával az Alaptörvényre és annak módosításaira nézvést – 2013. március 11-én elfogadta az Alaptörvény negyedik módosítását, és a XXII. cikk (3) bekezdésében ezt írta elő: „Törvény vagy helyi önkormányzat rendelete a közrend, a közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében, a közterület meghatározott részére vonatkozóan jogellenessé minősítheti az életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodást”.
Az alapvető jogok biztosa ismét az Alkotmánybírósághoz fordult, kérve ennek a módosításnak a megsemmisítését, egyrészt közjogi (az elfogadás módjára vonatkozó) érvénytelenségre, másrészt belső koherencia-zavarra hivatkozva, éppen e ponton is.
A 12/2013. (V. 24.) AB határozatban azonban kérelme elutasíttatott – ennek elemzésére nyilván nem jelen per hivatott, puszta véleményt leírni pedig nem látom célszerűnek.
Azt azonban megjegyzem, hogy e határozathoz készült olyan különvélemény, amely legalábbis fölvetette az Alkotmánybíróság korábbi álláspontja érvényesítésének hiányát: „Ha az alkotmányozó hatalom egy korábban az Alkotmánybíróság által megsemmisített törvényszöveget úgy kíván ismét elfogadtatni, hogy azt beemeli az Alkotmányba, kivonva ezzel annak felülvizsgálatát az Alkotmánybíróság hatásköréből, ez az alkotmányozó és törvényhozó hatalomnak olyan beavatkozása a hatalmi ágak egyensúlyát biztosító rendszerébe, amely alkotmányos alapjogok súlyos sérelmével jár/járhat. Az alkotmányozó és a törvényhozó hatalom ilyen „együttműködése” esetén az Alkotmánybíróság hatalma vészesen meggyengül és nem tudja alapjog-védelmi feladatait ellátni, sérül az alkotmányos alapjogok védelme, a társadalom tagjai − alkotmányos jogaik védelmére szolgáló eszközök híján − kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek.” (ABH 2011, 290, 323.).
Úgy gondolom, ez máig érvényes tétel.
Mindezt azonban Alperes még mindig nem találta elegendőnek; 2018 júniusában az Alaptörvény hetedik módosításában beiktatta a XXII. cikkbe ezt a (3) bekezdést: „Tilos az életvitelszerű közterületen tartózkodás”.
S ennek alapján egy hónappal később (a 2018. évi XLIV. törvény) pedig beiktatta a szabálysértési törvénybe a 178/B. § (1) bekezdést: „Aki életvitelszerűen közterületen tartózkodik, az szabálysértést követ el”.
E két utóbbi szabály 2018. október 15-én lépett hatályba.
És időközben már módosították is a hajléktalanrendeletet (a 191/2018. (X. 12.) Korm. rendelettel a 178/2018. (X. 2.) Korm. rendeletet). Ami alapján nem fizet az alperes Magyar Állam kárpótlást a hajléktalanoktól elvett és megsemmisített holmikért. Vagyis elfogadása után mindössze 10 nappal a Kormány módosította az úgynevezett új hajléktalanrendeletet.
A módosítás szerint Alperesnek, a Magyar Államnak már kárpótlást sem kell fizetnie az utcáról begyűjtött hajléktalanok nem tárolható ingóságainak megsemmisítése után. A rendeletből azt is törölték, hogy kötelező megőrizni a hajléktalan személyes tárgyait, mint például a személyes iratokat, a fényképeket, a gyógyászati segédeszközöket vagy hatósági iratokat. Az sincs már benne a rendeletben, hogy ha valamilyen ingóságot alaptalanul semmisítettek meg, akkor annak kamattal növelt értékét kell visszafizetni a hajléktalannak.
Ez álláspontom szerint újabb jogsértés-sorozat velem – és sorstársaimmal – szemben.
Alperes e magatartása – az államapparátus szabályszerű megfelelési kényszere alapján – azzal az előre látható és előre látott következménnyel jár, hogy egyre fokozódó vegzálásnak vagyok kitéve az önkormányzatok és a rendőrség részéről. Úton-útfélen igazoltatnak, arról kérdezgetnek, az utcán élek-e vagy sem, be akarnak kísérni hajléktalan-szállóra és így tovább.
Mi több, alig tíz nappal a támadott jogszabály hatálybalépését követően megtörtént az is, hogy a Pilisi Parkerdő Zrt. a tulajdonában álló kispesti Kút-tó erdőben minden előzetes figyelmeztetés nélkül megsemmisítette 15 ember otthonát, az erdőben álló kunyhóikat. Úgy, hogy ennek során megsemmisültek személyes tárgyaik, ruháik, gyógyszereik, edényeik stb. is. Úgy, hogy mindannyian ezzel váltak valóban otthontalanná, hajléktalanná, hiszen eddig békében éltek e kunyhókban.
Majd sor került az első néhány szabálysértési bírósági tárgyalásra is, és az eljáró bírósági titkárok – nyilvánvalóan vezetőik sugallatára – ahelyett, hogy a társadalomra veszélyesség hiánya miatt felmentették volna a „vádlottakat”, figyelmeztetésben részesítették őket, ami azt jelenti: kimondták bűnösségüket. Ők természetesen arra hivatkoznak (hibásan, helytelenül): ők nem tehettek mást, ha egyszer Alperes ilyen törvényeket hozott, ők aszerint kell, hogy eljárjanak.
Igaz, október 26-án megtörtént az első per-megszüntetés is, de az első olyan eset is, hogy hajléktalan szabálysértésért bírósági titkár elé állítás után elítélés helyett bíróság az Alkotmánybírósághoz fordult, kérve a jogszabály-alaptörvény-ellenességének megállapítását, és ennek alapján megsemmisítését. Ám minden valószínűség szerint az Alkotmánybíróság nem fog „beleállni” az ügybe, és pusztán azon az alapon elutasítja e kérelmet, hogy Alaptörvény-módosítással szemben nincs hatásköre eljárni.
I. Elsődleges kereseti kérelem
Mindezzel, Alperes diszfunkcionális, oktalan, diszkriminatív és ellenséges jogalkotása következtében, amelynek nincs alkotmányosan igazolható, legitim és valódi indoka – ettől kezdve puszta létem, évtizedes életvitelem és élethelyzetem jogellenessé, tiltottá, mi több, büntetendő cselekménnyé vált.
Ez összeegyeztethetetlen alapvető emberi jogaimmal, különösképpen az emberi méltósághoz való jogommal, valamint a személyes szabadsághoz való jogommal.
Megengedem: létezhetnek olyan hajléktalanok, akik veszélyeztetik vagy éppen sértik a közrendet, a közegészségügyet, a közerkölcsöket, valamint mások jogait és szabadságait.
Én magam azonban ilyen magatartást, viselkedést soha nem tanúsítottam. Nem ágyazok meg magamnak sem aluljáróban, sem az utcán; nem használok WC-ként sem aluljárót, sem parkot vagy más közterületet; nem zavarom meg senki nyugalmát, nem akadályozok senkit sem a közlekedésben, sem másban. (Meg vagyok ugyan győződve arról, e magatartások sem adnak alapot ilyen súlyos intézkedésre, de jelen keresetlevélben nyilván magammal foglalkozom.)
Mégis pusztán amiatt, hogy én is hajléktalan vagyok, Alperes jelen keresetben írt jogalkotása során − megengedhetetlen általánosítással, előítéletesen − engem is egy kalap alá vett azokkal, akik tesznek ilyeneket, és az én életvitelemet is büntetendővé nyilvánította.
S ennek során figyelmen kívül hagyja azt is, hogy mivel hajléktalan vagyok, én eleve nem tudok hová menni, kénytelen vagyok életvitelszerűen a közterületen élni, lakni. Minek következtében ennek szankcionálása nyilvánvalóan jogellenes.
Ami sért és bánt.
Ami sérti emberi méltóságomat.
Ami sérti a szabad mozgásra és a tartózkodási hely szabad megválasztására való jogomat.
Vannak, akik mindezen érveimre azt vetik ellen: miért élek a közterületen, miért nem megyek be hajléktalan-szállóra?
Ugyan a leghatározottabban az a véleményem, hogy senkinek sincs joga ilyen kérdéseket feltenni, s ezzel beavatkozni életembe, mégis most a tisztelt Törvényszék számára röviden válaszolok e kérdésre.
Kényszerből kerültem az utcára, mint mindenki, de aztán fokozatosan ez vált természetes életformámmá. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy így érzem jól magam, hogy nem érezném sokkal jobban magam meleg, fürdőszobás lakásban – de ilyenre nekem soha életemben nincs esélyem.
Ugyanakkor azonban ez az életforma adja meg számomra a szabadságnak azt a fokát, amire szükségem van önbecsülésemhez.
A hajléktalan-szállók − az öt- és tízszemélyes szobákkal, a mérhetetlen mennyiségű tetűvel, poloskával és csótánnyal, a fertőző betegekkel, az összeférhetetlen emberekkel, a durvasággal, az erőszakkal, a lopással, az intimitás teljes hiányával, azzal, hogy örökké mások vizslató szeme előtt élek – számomra nem jelentenek valódi alternatívát. Egyszerűen nem vagyok képes néhány napnál többet ott eltölteni, mert émelygek tőle, mert pánik-rohamok fognak el, mert félek a többiektől. Telente a legnagyobb hidegben beszorulok oda magam is, egy-két napra, de amint lehet, hanyatt-homlok menekülök az elviselhetetlen életkörülmények közül abba a minimális szabadságba, ami az utcán adatik meg nekem.
Egyébként – ha nem a propaganda-fórumokot nézzük, hanem a mértékadó kutatások adatait – pontosan tudható, hogy a hajléktalan-szállók össz férőhelye sokkal kevesebb, mint a tényleges hajléktalan ember (17-18 ezer hajléktalan ember számára 6 ezer férőhely létezik), de nem ez a döntő elem ebben, hanem a szállók embertelen, elviselhetetlen mivolta.
Valamint az az igazán döntő kérdés, hogy kényszeríthet-e engem Alperes arra, hogy ne ott éljek, ahol tudok és akarok, hanem ott, ahol azt ő jónak látja. Amely kérdésre az én válaszom: határozott nem. Szerintem Alperes köteles tartózkodni minden aránytalan beavatkozástól az életembe, az életvitelembe, az életformámba – lévén mindez az én emberi méltóságomnak alapvető eleme.
Tudtommal a modern társadalmakban érvényesülnie kell nemcsak a szabadság, de a szolidaritás elvének is. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mások oldják meg az én problémáimat. De azt igen, hogy ha én nem tudom megoldani problémáimat, kapjak erre valós esélyt. Ha felkínálják nekem a segítséget, ha megteremtik a változtatás valódi feltételeit, és hagynak elegendő időt is arra, hogy próbálkozzak, és én nem élek e lehetőséggel, akkor utána mondhatják, hogy magamra vessek. Ám ezek nélkül puszta áldozathibáztatással élni és engem vegzálni − nem korrekt eljárás. Azt írta mostanában egy becsületes újságíró: „amíg mi – a nagyobb szabadsággal megáldott többségi társadalom – nem segítettünk érdemben a hajléktalanokon, addig az a minimum, hogy viseljük el a látványukat és a szagukat”.
Igen, azt hiszem, ezt elvárhatnám a magyar társadalomtól − és azon belül most konkrétan a magyar igazságszolgáltatástól.
Demokratikus állam ilyet még sehol a világon nem tett.
Olyan sincs, hogy demokratikus állam az alkotmányában foglalkozna a hajléktalanság kérdésével − hacsak úgy nem, hogy mindent megtesz annak elkerülésére, segíti polgárait, hogy ne kényszerüljenek ilyen helyzetbe. Ez azonban nyilvánvalóan kizárólag azokra vonatkozhat, akik szeretnének másképp élni, és nem érint senkit, aki éppen így akar élni, bármennyire is kényszerűen, bármennyire is a körülményei hozták így.
Ám olyan végképp nem létezik, hogy demokratikus állam a saját alkotmányában betiltaná a hajléktalanságot. Ez nemzetközileg példátlan.
* * *
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata bevezetőjében leszögezi: „Tekintettel arra, hogy az emberiség családja minden egyes tagja méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak elismerése alkotja a szabadság, az igazság és a béke alapját a világon”, rögtön az
1. cikkben írja: „Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van”.
Majd a 12. cikk szerint: „Senkinek magánéletébe, családi ügyeibe, lakóhelye megválasztásába vagy levelezésébe nem szabad önkényesen beavatkozni, sem pedig becsületében vagy jó hírnevében megsérteni. Minden személynek joga van az ilyen beavatkozásokkal vagy sértésekkel szemben a törvény védelméhez”.
És a 13. cikk alapján: „Az államon belül minden személynek joga van szabadon mozogni és lakóhelyét szabadon megválasztani”.
Valamint a 29. cikk szerint: „Jogainak gyakorlása és szabadságainak élvezete tekintetében senki sincs alávetve más korlátozásnak, mint amelyet a törvény kizárólag mások jogai és szabadságai elismerésének és tiszteletben tartásának biztosítása érdekében, valamint a demokratikus társadalom erkölcse, közrendje és általános jóléte jogos követelményeinek kielégítése érdekében megállapít”.
Sőt, a 30. cikk egyenesen előírja: „A jelen Nyilatkozat egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, hogy az valamely állam, valamely csoport, vagy valamely egyén részére bármilyen jogot adna arra, hogy az itt kinyilvánított jogok és szabadságok megsemmisítésére irányuló tevékenységet fejtsen ki, vagy ilyen cselekményt elkövessen”. Ez Alperes számára nem csupán jelen esetre is szóló figyelmeztetés kellene, hogy legyen, hanem azt is jelenti, hogy pusztán ezen az alapon is jogellenesnek minősíthető Alperes velem szembeni magatartása.
A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát az ENSZKözgyűlése1966. december 16-án fogadta el, 1976. március 23-án lépett hatályba, s Magyarország1974. január 17-én csatlakozott az Egyezségokmányhoz, az Első Fakultatív Jegyzőkönyvet 1988. szeptember 7-én, míg a Második Fakultatív Jegyzőkönyvet 1994. február 24-én ratifikálta, tette a belső jog részévé.
A preambulum szerint „Az Egyezségokmány részes államai tekintetbe vették, hogy az Egyesült Nemzetek Alapokmányában meghirdetett elveknek megfelelően az emberi közösség valamennyi tagja veleszületett méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak az elismerése a szabadság, az igazságosság és a világbéke alapja, felismerték azt, hogy ezek a jogok az emberi lény veleszületett méltóságából erednek”.
Minden részes állam – Magyarország is.
A 12. cikk alapján pedig „Minden olyan személynek, aki törvényesen tartózkodik valamely állam területén, joga van e területen a szabad mozgásra és a tartózkodási helye szabad megválasztására”.
Nekem tehát jogom van a szabad mozgásra és tartózkodási helyem szabad megválasztására. Amit alapjaiban sért meg Alperes az általa hozott, jelen keresetben sérelmezett törvényekkel.
Ugyanakkor e cikk 3. pontja szerint: „A fent említett jogok csak a törvényben meghatározott olyan korlátozásoknak vethetők alá, amelyek az állam biztonságának, a közrendnek, a közegészségügynek, a közerkölcsnek, valamint mások jogainak és szabadságainak a védelme érdekében szükségesek, és amelyek összhangban vannak az Egyezségokmányban elismert egyéb jogokkal”.
Márpedig Alperes soha semmilyen módon nem bizonyította, hogy jogaim korlátozása az állam biztonságának, a közrendnek, a közegészségügynek, a közerkölcsnek, valamint mások jogainak és szabadságainak a védelme érdekében szükséges.
Álláspontom szerint mindezen szabályokat Alperes támadott magatartása súlyosan sérti.
Az Egyezségokmány 26. cikke alapján „A törvény előtt minden személy egyenlő és minden megkülönböztetés nélkül joga van egyenlő törvényes védelemre. Erre tekintettel a törvénynek minden megkülönböztetést tiltania kell és minden személy számára egyenlő és hatékony védelmet kell biztosítania bármilyen megkülönböztetés ellen, mint amilyen például a faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy más helyzet alapján történő megkülönböztetés”.
Engem azonban Alperes a jelen keresetben írt jogalkotással más helyzet alapján történő megkülönböztetés alá vet, s ezzel sérti alapvető polgári jogaimat.
Alperes az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdette – a belső jog részévé tette − az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezményt és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyvet, s ezzel vállalta, hogy „biztosítja a joghatósága alatt álló minden személy számára a jelen Egyezmény I. Fejezetében meghatározott jogokat és szabadságokat.
Így azt, hogy „A jelen Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés például… vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő megkülönböztetés nélkül kell biztosítani”.
Engem pedig Alperes nem óv meg az egyéb helyzet, történetesen hajléktalan mivoltom miatti megkülönböztetéstől, sőt, éppen ő gyakorol megkülönböztetést velem szemben.
Magyarország Alaptörvénye – elvileg − az eddigi nemzetközi egyezményekkel összhangban szabályozza mindezen kérdéseket. Preambulumában leszögezi: „Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság…
Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét…
Valljuk, hogy népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi”.
A G) cikk (2) bekezdése szerint: „Magyarország védelmezi állampolgárait”.
Az I. cikk (1) bekezdése szerint „AZ EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége”.
A II. cikk alapján „Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz…”
A XV. cikk (1) bekezdése szerint: „A törvény előtt mindenki egyenlő. Minden ember jogképes.
(2) Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja”.
Álláspontom szerint mindezen maga alkotta szabályokat sértette meg Alperes, amikor a jelen keresetben írt jogalkotással nem tekinti fontosnak az én emberi méltóságomat; nem segít engem, aki elesett vagyok és szegény; ügyemet, a rám vonatkozó jogalkotást nem méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi; nem védelmez engem, hanem éppen, hogy támad, kitesz mások megvetésének és az üldöztetésnek; nem tartja tiszteletben és nem védi sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogaimat; nem tekinti sérthetetlennek az én emberi méltóságomat; nem tart engem másokkal egyenlőnek, nemhogy nem óv meg engem az egyéb helyzet szerinti különbségtételtől, de éppen, hogy ő maga tesz különbséget velem szemben.
Ezek miatt kérem a tisztelt Bíróság méltányos és emberséges ítéletét, annak megítélését, hogy Alperes jogellenes károkozó magatartásával nekem jelentős nem vagyoni kárt okozott.
Az Alkotmánybíróság több érvényes határozatában érintette e témakört, s állásfoglalásait kötelező érvényre juttatni jelen perben is.
A 30/1992. (V. 26.) AB-határozatból ezt: „Az alkotmányos büntetőjogból fakadó tartalmi követelmény, hogy a törvényhozó a büntetendő magatartások körének meghatározásakor nem járhat el önkényesen. Valamely magatartás büntetendővé nyilvánításának szükségességét szigorú mércével kell megítélni: a különböző életviszonyok, erkölcsi és jogi normák védelmében az emberi jogokat és szabadságokat szükségképpen korlátozó büntetőjogi eszközrendszert csak a feltétlenül szükséges esetben és arányos mértékben indokolt igénybe venni, akkor, ha az alkotmányos vagy az Alkotmányra visszavezethető állami, társadalmi, gazdasági célok, értékek megóvása más módon nem lehetséges”.
Márpedig álláspontom szerint a jelen keresettel támadott alperesi jogszabály − amely az emberi jogokat és szabadságokat szükségképpen korlátozó büntetőjogi eszközrendszer – olyan, amelyet nem a feltétlenül szükséges esetben és arányos mértékben vesz igénybe Alperes. S ezen mit se változtat, hogy nem büntetőjogi, hanem „csupán” szabálysértési jogi kategóriaként kezeli életformámat, hiszen a lényeg az, hogy így vagy úgy szankcionálja.
Valamint ezt: „vizsgálandó kérdés, hogy a Btk. 269. § (1) bekezdése mértéktartó és megfelelő választ ad-e a veszélyesnek, nemkívánatosnak ítélt jelenségre, azaz az alkotmányos alapjogok korlátozása esetén irányadó követelménynek megfelelően a cél eléréséhez a lehetséges legszűkebb körre szorítkozik-e”.
Márpedig álláspontom szerint a jelen keresettel támadott alperesi jogszabály nem mértéktartó és nem megfelelő választ ad az általa (de nem objektíve, hanem csak általa!) veszélyesnek, nemkívánatosnak ítélt jelenségre, azaz az alkotmányos alapjogok korlátozása esetén irányadó követelménynek nem megfelelően nem a cél eléréséhez a lehetséges legszűkebb körre szorítkozik.
A 63/1997. (XII. 12.) AB határozatból pedig ezt: „Alapvetően a jogalkotó felelősségi körébe tartozik annak megítélése, hogy mely cselekményeket vonja közrendvédelmi szabályozás körébe. A pönalizálás határainak meghúzásakor azonban a jogalkotónak szem előtt kell tartania, hogy az általános cselekvési szabadságból következően alkotmányos demokráciában a polgároknak − jogi értelemben − mindent szabad, amit normatív rendelkezés nem tilt. Az általános cselekvési szabadság védelméből következően az állam köteles az egyén szabadságát tiszteletben tartani, függetlenül attól, hogy az egyéni cselekedet valamely speciális, erős védelemben részesülő alapvető jog védelmi körébe tartozik-e. Más megfogalmazásban, az állam intézményei az egyének szabadságába önkényes módon nem avatkozhatnak be. Az államnak minden egyén érdekét egyenlően kell mérlegelnie és
a szabadságkorlátozást megfelelően, racionális érvekkel kell indokolnia”.
Márpedig álláspontom szerint a jelen keresettel támadott jogszabály nem akceptálja az általános cselekvési szabadságot, nem tartja tiszteletben az én személyes szabadságomat, hanem igenis önkényes módon beleavatkozik az én szabadságomba, s e korlátozást nem tudta, nem is tudhatja megfelelően, racionális érvekkel indokolni.
Főképpen pedig a már említett 38/2012. (XI. 14.) AB-határozat több pontját.
Elsőként azt, hogy „[46] valamely magatartás büntetendővé nyilvánítása nem lehet önkényes, annak valamely alkotmányos indoka kell, hogy legyen, másrészt azt, hogy a szankciót kilátásba helyező norma feleljen meg a jogállamiság elvéből következő normavilágosság követelményeinek”.
Márpedig a hajléktalanság szankcionálásának nincs semmilyen alkotmányos indoka, büntetendővé nyilvánítása önkényes, és nem is felel meg a normavilágosság követelményének.
Másodikként azt, hogy „[50] A Szabs.tv. 186. §-a a közterület rendeltetésétől eltérő használatának minősíti, és szabálysértéssé nyilvánítja a közterület életvitelszerű lakhatásra való használatát. A jogalkotó ezzel egy élethelyzetet, az utcán való élést, azaz magát
a hajléktalanságot minősítette büntetendőnek. A hajléktalan személyek számára az, hogy
a közterületen élnek egy rendkívül súlyos krízishelyzetet jelent, ami különböző kényszerek hatására jött létre, a legritkább esetben tudatos, átgondolt, szabad választásuk következménye. A hajléktalanok elvesztették otthonukat és nincs lehetőségük arra, hogy lakhatásukat megoldják, ezért valódi alternatíva hiányában kénytelenek - miután az az egyetlen nyilvános, mindenki használatára nyitva álló terület - a közterületen élni. A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény (a továbbiakban: Sztv.)
a szociális gondoskodás körébe vonja a közterületen élő hajléktalanokról való gondoskodást. Az Sztv. 4. § (3) bekezdése a törvény meghatározott rendelkezései tekintetében azokat minősíti hajléktalannak, akik közterületen vagy nem lakáscéljára szolgáló helyiségben élnek és olyan szociális ellátási formákat intézményesít, amelyek kifejezetten az ő ellátásukat szolgálják (pl. utcai szociális munka, nappali melegedő, éjjeli menedékhely). Az Sztv. tehát nem jogellenes magatartásként értékeli azt, hogy hajléktalanok az utcán élnek, hanem az önkormányzatok ellátási felelőssége körébe tartozó feladatként írja elő a közterületen élők szociális segítését.
[51] Sem a Szabs. tv. szabályozása, sem annak indokolása alapján nem állapítható meg az az ok, az a védeni kívánt érdek, ami indokul szolgált arra, hogy az Alaptörvény XIX. cikkében szabályozott állami feladatvállalás alapján az Sztv.-ben a szociális ellátás körébe vont élethelyzetet, a törvényhozó társadalomra veszélyes, kriminális magatartássá nyilvánítson”.
Márpedig álláspontom szerint a jelen keresettel támadott jogszabály ezzel egy élethelyzetet, a közterületen való élést, azaz magát a hajléktalanságot minősítette büntetendőnek, s ennek során változatlanul nem állapítható meg az az ok, az a védeni kívánt érdek, ami indokul szolgált arra, hogy… ezt az… élethelyzetet a törvényhozó társadalomra veszélyes, kriminális magatartássá nyilvánítsa.
Harmadikként azt, hogy „[46] Önmagában az, hogy valaki a közterületen éli az életét mások jogát nem sérti, kárt nem okoz, a közterület rendeltetésszerű használatát, a közrendet nem veszélyezteti. Azoknak a magatartásoknak a szankcionálására, amelyek a közterület használata során mások jogait sértik, a közrendet veszélyeztetik, a Szabs.tv. számos önálló tényállást (pl. koldulás, csendháborítás, köztisztasági szabálysértés, szeszes ital fogyasztás tilalma, tiltott szerencsejáték, veszélyeztetés kutyával, közerkölcs megsértése, garázdaság stb.) állapít meg, ezek alapján büntethető az a hajléktalan is, aki a közterületet a közrendet veszélyeztető módon használja. Az, hogy a közterületnek az életvitelszerű lakhatásra való használata magában hordozza mások jogai sérelmének, a közrend megsértésének lehetőségét, nem tekinthető a büntetendővé nyilvánítás legitim indokának. A 176/2011. (XII. 29.) AB határozatában az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy önmagukban a közrendre és köznyugalomra vonatkozó elvont alkotmányos értékek nem indokolhatják ilyen preventív jellegű szabálysértési tényállás megalkotását. "Ellenkező esetben ugyanis a közterületen zajló tevékenységek túlnyomó többsége szankcionálhatóvá válna, hiszen azok sok esetben zavaróan hatnak a városképre, a lakók közérzetére és többnyire zajjal járnak." (ABH 2011, 615, 630.)”
Márpedig én valóban mások jogát nem sértem, kárt nem okozok, a közterület rendeltetésszerű használatát, a közrendet nem veszélyeztetem.
Negyedikként azt, hogy „[53] … sem a hajléktalanoknak a közterületekről való eltávolítása, sem a szociális ellátások igénybevételére való ösztönzése nem tekinthető olyan legitim, alkotmányos indoknak, amely a hajléktalanok közterületen élésének szabálysértéssé nyilvánítását megalapozná. A hajléktalanság szociális probléma, amit az államnak a szociális igazgatás, a szociális ellátás eszközeivel és nem büntetéssel kell kezelnie. Az Alaptörvény II. cikkében szabályozott emberi méltóság védelmével összeegyeztethetetlen önmagában azért társadalomra veszélyesnek minősíteni és büntetni azokat, akik lakhatásukat valamely okból elvesztették és ezért kényszerűségből a közterületen élnek, de ezzel mások jogait nem sértik, kárt nem okoznak, más jogellenes cselekményt nem követnek el. Sérti az egyén emberi méltóságából folyó cselekvési szabadságát az is, ha az állam a büntetés eszközeivel kényszerít a szociális szolgáltatások igénybe vételére.”
Ötödikként azt, hogy „[55] Tekintettel arra, hogy a vitatott tényállás nem egy magatartást (cselekedetet, vagy mulasztást), hanem egy objektív tényként fennálló élethelyzetet rendel büntetni, amellyel összefüggésben a bűnösség nem értelmezhető, a tényállás lényegét tekintve az alanyi oldaltól független, gyakorlatilag objektív felelősséget teremt.”
Hatodikként azt, hogy „[58] … határozatlan fogalom az "életvitelszerű lakhatás". E megfogalmazás alapján nem állapítható meg, hogy mikor valósul meg a szabálysértés. Csak akkor állapítható meg a szabálysértés elkövetése, ha a hajléktalan a nappalait és az éjszakáit is az utcán tölti, vagy akkor is, ha éjszakára bemegy az éjjeli menedékhelyre, de nappal az utcán él, vagy már akkor is, ha valaki egy közterületi padon alszik. E tényállás alapján az érintettek számára nem egyértelmű, mely magatartásukkal követnek el jogsértést, és magában hordozza a jogalkalmazók önkényes jogértelmezésének lehetőségét.”
Hetedikkéntpedig azt, hogy „[62] … nem állapítható meg, hogy mikor hivatkozhat eredményesen a hajléktalan a hajléktalan ellátás feltételeinek hiányára, csak akkor-e, ha az önkormányzat a hajléktalanok ellátására semmilyen ellátást nem biztosít, vagy akkor is, ha a törvényben előírt ellátások valamelyikét nem biztosítja, illetőleg akkor is, ha férőhely hiányában, vagy az ellátás megfelelő (pl. közegészségügyi, biztonsági stb.) feltételeinek hiánya miatt, nem tudja az ellátást igénybe venni.”
Megjegyzem egyúttal azt is, hogy álláspontom szerint a jelen keresettel támadott jogszabály egyébként önmagában is olyan mértékű belső koherencia-zavarral küzd, hogy az lehetetlenné kellene, hogy tegye alkalmazását.
A szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény 1. § (1) bekezdése alapján ugyanis „Szabálysértés az az e törvény által büntetni rendelt tevékenység vagy mulasztás, amely veszélyes a társadalomra.”
A (2) bekezdés értelmezése szerint pedig „az a tevékenység vagy mulasztás veszélyes a társadalomra, amely a bűncselekményként történő büntetni rendeléshez szükségesnél kisebb fokban sérti vagy veszélyezteti az Alaptörvény szerinti állami, társadalmi vagy gazdasági rendet, a természetes és jogi személyek, valamint a jogi személyiség nélküli szervezetek személyét vagy jogait.
Márpedig önmagában az életvitelszerűen közterületen élés nem sérti és nem veszélyezteti az állami, társadalmi vagy gazdasági rendet, a természetes és jogi személyek, valamint a jogi személyiség nélküli szervezetek személyét vagy jogai, következésképpen semmilyen módon nem veszélyes a társadalomra, tehát nem büntetendő és nem büntethető.
A Ptk. 2:42. § alapján „(1) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy törvény és mások jogainak korlátai között személyiségét, így különösen a magán- és családi élet, az otthon, a másokkal való - bármilyen módon, illetve eszközzel történő - kapcsolattartás és a jóhírnév tiszteletben tartásához való jogát szabadon érvényesíthesse, és hogy abban őt senki ne gátolja.
(2) Az emberi méltóságot és az abból fakadó személyiségi jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani. A személyiségi jogok e törvény védelme alatt állnak.
2:43. § A személyiségi jogok sérelmét jelenti különösen…
b) a személyes szabadság, a magánélet, a magánlakás megsértése;
c) a személy hátrányos megkülönböztetése…”
A 2:43. § alapján „a személyiségi jogok sérelmét jelenti különösen…
b) a személyes szabadság, a magánélet, a magánlakás megsértése;
c) a személy hátrányos megkülönböztetése…”
A 2:51. § (1) bekezdése alapján „akit személyiségi jogában megsértenek, a jogsértés ténye alapján - az elévülési időn belül - az eset körülményeihez képest követelheti
a) a jogsértés megtörténtének bírósági megállapítását;
b) a jogsértés abbahagyását és a jogsértő eltiltását a további jogsértéstől;
d) a sérelmes helyzet megszüntetését, a jogsértést megelőző állapot helyreállítását és a jogsértéssel előállított dolog megsemmisítését vagy jogsértő mivoltától való megfosztását”.
S a 2:52. § (1) bekezdése alapján „akit személyiségi jogában megsértenek, sérelemdíjat követelhet az őt ért nem vagyoni sérelemért”.
Keresetemet – a korábban írtak szerint – mindezen jogalapon terjesztem elő – még egy rendkívül fontos kiegészítéssel.
Hivatkozom végezetül Gustav Radbruch német jogfilozófusra és az ő „törvényes jogtalanság”, illetve „törvény fölötti jog” elméletére. Radbruch dolgozta ki azt – amit a hétköznapi gyakorlatban egyébként oly sokszor tapasztalunk –, hogy bizonyos helyzetekben válhat a formális jog jogtalansággá, lévén oly mértékben igazságtalan, hogy ellentétes az emberi jogokkal, vagy éppen az alapvető értékekkel, mint a humánummal. Ezt hívja ő „törvénybe foglalt jogtalanságnak”, hogy ugyanis lehet a formális jog maga a teljes lehetetlenség a teljes jogtalanság is. Amivel szemben értelemszerűen csakis a „törvény feletti jog” uralmának szabad érvényesülnie.
Aki ezt nem fogadja el általában, az megvonja a legitim eljárás jogát az emberiség összes rabszolgalázadásától, forradalmától, valamennyi zsarnokság alóli fölkeléstől, a diktátorokkal való szembefordulástól, a teljes antifasizmustól és így tovább.
S aki ezt nem fogadja el „kicsiben”, ebben a konkrét ügyben − az azt tartja helyesnek, ha a jogalkotó hatalma végtelen és korlátlan, vagyis, ha az alkotmányozó többség akarata soha nem tekinthető a többség zsarnokságának.
Személyiségi jogaim megsértésével okozati összefüggésben bekövetkezett káraim
– konkrétan a lelki tortúra, a depresszióba hajló mélabú, a megaláztatás okozta pszichés gyötrődés – bizonyítására (túl saját személyes meghallgatásomon) tanúként kérem meghallgatni:
1. Erdős Virágot, akinek idézhető címe: …;
2. Iványi Gábort, akinek idézhető címe: …,
3. Parti Nagy Lajost, akinek idézhető címe: ….
További bizonyítási indítványaimat Alperes ellenkérelme alapján az előkészítő ülésen szeretném megtenni. Előzetesen – addig – más bizonyítási indítványom nincs, bizonyítékot előterjesztenem − úgy vélem − nem szükséges és nem lehetséges.
* * *
Keresetem sorsának nyilvánvaló kulcskérdése: állásfoglalás a jogalkotással okozott kárért való felelősségről, vagyis az állam immunitásáról, tehát felelőtlenségéről, arról, hogy joguralom van-e vagy korláttalan autoriter hatalomgyakorlás.
Ennek vázlatos áttekintését az európai uniós joggal célszerű kezdeni.
Az EU elődje, az EK Bírósága már 1960-ban a Humblot kontra Belgium ítéletében leszögezte: „ha a Bíróság úgy találja, hogy a tagállamok által tett törvényhozási vagy adminisztratív intézkedések a Közösségi joggal ellentétesek, azok […] kötelesek a kérdéses intézkedést visszavonni és a jogellenes következményekért reparációt nyújtani”.
Az Európa Tanács és az Európai Unió, illetve az Európai Közösség (EK/EU) Európai Igazságügyminiszterek Konferenciája Bázelben 1972-ben írta alá az Európai Immunitási Egyezményt, amely az immunitás alóli kivételek hosszú sorával a funkcionalista megoldást preferálta.
1971., az Európai Bíróság Aktien-Zuckerfabrik Schöppenstedt v. Council ügyben (Case 5/71 ECR /1971/ 975.) hozott ítélete óta folyik a közismert „Schöppenstedt-formula” továbbfejlesztése, amelynek során az ítélkezési gyakorlat folyamatosan szorítja vissza az immunitás kereteit, s bővíti a kártérítési felelősség alakzatait, indokait, lehetőségeit.
Az Európa Tanács 1984. évi ajánlása az állam kárfelelősségét állapította meg az állam normatív szabályozó tevékenységére nézve is.
Az 1991-es Francovich-ítélet (Joined Cases Francovich et al. v. Italan State C-6/90 and
C-9/90 (1991) ECR I-5357.) ezen oly módon változtatott, hogy jelentősen kibővítette a kártérítési felelősség kereteit. Az ítélet egyebek mellett így szólt: „a közösségi normák teljes érvényesülése kérdésessé válna, és az általuk biztosított jogok védelme gyengülne, ha a magánszemélyek nem juthatnának kártérítéshez abban az esetben, ha a közösségi jog tagállamoknak betudható megsértése következtében jogsérelem éri őket.”
S ezt azóta számos konkrét ítélet megerősítette.
Mi több, 1996-ban a Brasserie du Pêcheur – Factortame egyesített ügyekben született bírósági határozat (C-46/93. és C-48/93.) azt is egyértelművé tette, hogy egy közvetlen hatályú közösségi jogszabállyal ellentétes belső jogszabály esetében is megállapíthatónak tartja az állami felelősséget.
Mindezek summázata a következő.
A Közösségi jogalkotót kötik a közösségi szerződések, és tevékenysége az Európai Bíróság által felülvizsgálható. A Bíróság kifejezetten elismeri annak lehetőségét, hogy a kárt okozó Közösségi jogalkotás polgári jogi felelősséget von maga után.
Az Európai Bíróság joggyakorlata alapján a felelősség beálltához az alábbi konjunktív feltételek szükségesek: kár, jogellenes magatartás, és a kettő közötti okozati összefüggés.
A tényállási elemek közül a jogellenesség, mint objektív elem fogalma a vétkesség (felróhatóság), mint szubjektív elem vizsgálatának nem hagy helyt.
A norma megsemmisítése nem szükséges eleme a károkozás jogellenességének.
Amennyiben a kár tényállási elemei fennállnak, teljes kártérítés jár attól függetlenül, hogy a kárt tevékenység vagy mulasztás, egyedi vagy normatív aktus okozta. A jogalkotó speciális helyzetét, különösen a lehetséges szabályozási tartalmak közti választást biztosító mérlegelési jog fennálltát a közösségi jog a jogellenesség vizsgálata során nem veszi figyelembe.
A luxemburgi Bíróság – lévén az Unió szerve – értelemszerűen az uniós jog megsértésének eseteiről szól. A magyar jog megsértésének esetében fennálló felelősség megállapításáról értelemszerűen a magyar bíróságnak kell döntenie.
Ennek azonban már-már a peremén helyezkedik el a Bíróság C-98/14. sz. ügyben hozott ítélete, amely − amint kimondta, hogy a pénznyerő automaták kaszinókon kívüli üzemeltetését tiltó magyar jogszabály ellentétes lehet a szolgáltatásnyújtás szabadságának elvével − voltaképpen jogalkotással okozott kárért való felelősség megállapíthatóságát deklarálta és tette kötelezővé a magyar ítélkezés számára.
Amiképpen a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága is több ítéletében jogalkotással okozott kárért marasztalta el Alperest, például a 98 százalékos különadó ügyében.
Mindezek magyarországi átültetése egyelőre várat magára, az eddigi magyar iudicatura
e téren meglehetősen elmaradott, s feltétlenül változásra érett – reményeim szerint jelen kereset hozhatja meg majd az áttörést e téren (szíves elnézést kérve a szerénytelenkedésért).
Jelen petitum alapján tehát abban kell döntenie a tisztelt Törvényszéknek, mire lát lehetőséget, ha nyilvánvaló szerepet játszik a jogalkotói hatalommal való visszaélés.
A régi Ptk. 339. és 349. §-ának, illetve az új Ptk. 6:519. §-ának a Legfelsőbb Bíróság, illetve a Kúria általi eddigi értelmezése nem csupán az uniós jogba ütközik, de dogmatikailag is elfogadhatatlan. Kiindulópontja ugyanis az, hogy a jogalkotói károkozás azért nem válthat ki kártérítést, mert nincs kötelmi jogviszony a jogalkotó és a károsult között.
Az EH 1999.14. esetben ezt abból a tévedésből vezeti le a Kúria, hogy a polgári jogviszonyban egyenlő felek állnak egymással szemben, „az egyenjogúság és mellérendeltség rendszerében”, és „a jogalkotásra, mint az általános és absztrakt magatartási szabályok létrehozására irányuló tevékenységre és a hozzá kapcsolódó felelősségre azonban kizárólag a közjog (alkotmányjog) szabályai vonatkoznak, amelyek jelenlegi jogunkban immunitást biztosítanak a jogalkotó számára. A jogszabály hatálybalépésével esetleg bekövetkezett károsodás önmagában nem keletkeztet a jogalkotó és a károsult között kötelmi jogviszonyt, és ilyen értelmű jogszabályi rendelkezés hiányában a sérelmek jóvátételére (a jogalanyok kárpótlására) a polgári jogi kárfelelősségnek a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdésében foglalt szabályai sem alkalmazhatók”.
Azonban a Kúria nem ad magyarázatot
− sem arra, hogy a közjogban (legalábbis annak modern felfogásában) nemde szintén mellérendelt, egyenrangú és egyenjogú szereplők állnak-e egymással mellérendeltségi viszonyban, vagyis alárendelt-e a polgár vagy szabad;
− sem arra, hogy ugyan miért illetné meg az immunitás a jogalkotót, miért lenne követendő út a jogalkotó felelőtlensége, s mi lenne ennek jogalapja;
− sem pedig arra, hogy ugyan miért ne lenne alkalmazható a kárfelelősség összes szabálya kötelmi viszony nélkül is, amikor nem szerződésszegéssel, hanem éppen szerződésen kívül okozott kárról van szó, amihez nem szükséges a kötelmi viszony fennállta.
Később, az 1/2014. polgári elvi döntésben ugyan valamelyest „áttörte” saját gyakorlatát a Kúria, és szabad utat adott a jogalkotásért viselendő felelősségnek, ám oktalan és szükségtelen korlátozással. „A közjognak a jogalkotó számára immunitást biztosító szabályai az általános és absztrakt magatartási szabályok létrehozására irányuló jogalkotási tevékenységre és a hozzá kapcsolódó felelősségre vonatkoznak. Ha azonban az Országgyűlés egyedi ügyben jogszabályi formába öltöztetett, de tartalmilag jogalkalmazói döntést hoz, és e tény kimondásával az Alkotmánybíróság a jogszabályi rendelkezést határozatával megsemmisíti, akkor a diszfunkcionális működés polgári jogilag is jogellenessé teszi a jogalkotó magatartását” − mondta ki e döntés. Ismét indoklás nélkül hagyva alapvető jelentőségű kérdéseket:
− mik azok „a közjognak a jogalkotó számára immunitást biztosító szabályai”? amelyek ugyanis álláspontom szerint nem léteznek, csupán néhány kúriai bíró fejében;
− mit ért azon a Kúria, hogy „egyedi ügyben jogszabályi formába öltöztetett, de tartalmilag jogalkalmazói döntés”, ami ugyanis publicisztika és nem jog, a konkrét esetben hozott jogszabály ugyanis − lett légyen bármennyire is konkrét ügyben hozott intézkedés − ugyanolyan jogszabály, mint bármely másik;
− ugyan miért lenne feltétele a kártérítési felelősség megállapításának, hogy „e tény kimondásával az Alkotmánybíróság a jogszabályi rendelkezést határozatával megsemmisíti”? miért kellene „másnak elvinni a balhét”, először az Alkotmánybíróságnak megsemmisíteni az ominózus jogszabályt, miért ne lehetne anélkül is megállapítani a kártérítő felelősséget, például úgy, hogy maga a Kúria vállalja a felelősséget egy döntésért, még akkor is, ha az politikailag nem a legszerencsésebb?
Noha közben maga leírja: „a diszfunkcionális jogalkotás polgári jogilag is jogellenessé teszi a jogalkotó magatartását, a jogellenes károkozás kárkötelmi jogviszonyt keletkeztet a jogalkotó, valamint a károsult között”. Igen, ez a lényeg, az összes többi csupán mellébeszélés és „mosakodás”.
Hangsúlyozom jelen per bírósága számára: bármennyire is 1/2014. polgári elvi döntésként emlegetteti ezt a határozatot a Kúria, ez valójában nem más, mint a Fővárosi Ítélőtábla 5. Pf. 21.829/2010. számú ítélete, amely tehát természetszerűleg nem kötelező egyetlen bíróság számára sem.
S a Kúria egyelőre köti is magát ehhez a maradi és védhetetlen állásponthoz, legalábbis 2018. július 4-i sajtóközleményéből ez derül ki, a Pfv.IV.21.912/2017/6. számú ítéletet ismertetve (amelyet talán nem véletlenül mindmáig nem tettek föl a jogtárakra). Eszerint továbbra is azt vallja, hogy „a jogszabály hatályba lépésével összefüggésben bekövetkezett károsodás nem keletkeztet a jogalkotó és a károsult között kötelmi jogviszonyt, és ilyen értelmű jogszabályi rendelkezés hiányában a polgári jogi kárfelelősség szabályai sem alkalmazhatók”.
Álláspontom szerint ez az idejétmúlt, maradi kúriai vélemény elfogadhatatlan és téves, s élesen ellenkezik az Európai Unió jogával, mint ilyen, tehát nem alkalmazható.
A modern jogban a bíróság előtt mindenki egyenlő. Nem csak az egyik polgár a másikkal, a polgár a jogi személlyel, de a polgár az állammal, az elvileg őt szolgáló apparátussal is. Egyenlő felek állnak szembe egymással, még ha az egyiknek az is a dolga, hogy szabályokat alkosson.
Amely szabályok azonban igenis alá vannak rendelve sok-sok mindennek. A természetjognak, az elvehetetlen és megkérdőjelezhetetlen emberi és polgári jogoknak, a logikának, az erkölcsnek, a társadalmi közjónak. Az állam − bármit is hisz magáról egy-egy adott időszakban néhány elvetemült vezetője − nem tehet meg bármit. Rövid távon, néhány éven-évitizeden át viselkedhet úgy, mint ha tényleg mindent megengedhetne magának, ám előbb-utóbb − legalábbis eddig a történelem ezt igazolja − kiderül: ő is téved. Nem tehet meg mindent. Vannak korlátjai cselekvésének, bármennyire is utálja ezeket, s bármennyire is mindent megtesz annak érdekében, hogy meghágja azokat, túllépjen rajtuk.
Egyik korlátja az lehet − az kell, hogy legyen −, hogy felelősséggel tartozik döntéseiért, tettiért − éspedig kártérítő felelősséggel is.
Néhány esetben az Európai Unió Bírósága már megmutatta Alperesnek, a Magyar Államnak, hogy igenis helyt kell állnia, ha jogalkotásával tudatosan kárt okoz valakiknek. Reménykedem, jelen kereset sorsa arra lesz példa, hogy már a magyar bíróság bebizonyítja ennek érvényességét, hogy nem kell mindig máshová szaladni, hogy itthoni dolgainkat rendbe rakjuk.
E körben előadom még, hogy a Ptk. 6:520. § kimondja, hogy minden károkozás ab ovo jogellenes, e körben tehát nincs szükség bizonyításra.
A felróhatóság pedig pusztán azon az alapon megállapítható, hogy Alperes pontosan tisztában volt azzal, hogy a jelen keresettel támadott jogszabály az Alaptörvénynek az emberi méltóság és szabadság tiszteletben tartását előíró tételeibe ütközik, mégis meghozta azt. Ennek megállapításához nyilvánvalóan nincs szükség külső erő vagy szerv közbenjöttére, ezt maga a perbíróság megítélheti.
II. Másodlagos kereseti kérelem
Amennyiben a tisztelt Törvényszék úgy vélekedik, hogy elsődleges kereseti kérelmem azért nem teljesíthető, mert az alperes Magyar Állam jogalkotásért való felelőssége a mai magyar iudicatura szerint nem ítélhető meg – kérem, hogy forduljon erről előzetes kérdéssel az Európai Unió luxemburgi Bíróságához, a következők szerint.
Összhangban az Európai Unió Bíróságának joggyakorlatával, az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére azért kerül sor, mert szükséges a konkrét jogvita eldöntése szempontjából az uniós jogszabályok értelmezése. A felmerülő jogkérdés az ügy eldöntése szempontjából releváns, az uniós jog helyes értelmezése nem nyilvánvaló, azzal kapcsolatban ésszerű kétség merült fel.
A jelen ügyben értelmezendő uniós jogi rendelkezések:
"1A. CIKK
Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok - ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait - tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőség társadalmában."
"2. CIKK
Az Unió küzd a társadalmi kirekesztés és megkülönböztetés ellen, és előmozdítja a társadalmi igazságosságot és védelmet, a nők és férfiak közötti egyenlőséget, a nemzedékek közötti szolidaritást és a gyermekek jogainak védelmét.”
A 2007. évi CLXVIII. törvénnyel kihirdetett AZ EURÓPAI UNIÓ ALAPJOGI CHARTÁJA
„1. CIKK
Az emberi méltóság
Az emberi méltóság sérthetetlen. Tiszteletben kell tartani, és védelmezni kell.”
„21. CIKK
A megkülönböztetés tilalma
(1) Tilos minden megkülönböztetés…”
Álláspontom szerint Alperes mindezen elveket súlyosan megsértette, amikor az én életformámat kriminalizálta, amikor amiatt megkülönböztetés alá vett.
Ezért kérem, az Európai Unió Bíróságának a tisztelt Törvényszék − az EUMSZ 267. cikke és a Pp. 130. § (2) bekezdése alapján − a következő előzetes kérdéseket tegye fel, és azok megválaszolásáig jelen pert függessze fel.
1. Értelmezhető-e úgy a Bíróság joggyakorlata, hogy a tagállami bíróság ítélkezhet a tagállammal szemben olyan ügyben, amelyet a felperes amiatt indított, mert szerinte a tagállam jogalkotásával megsértette emberi méltósághoz való jogát és így neki nem vagyoni kárt okozott?
2. Amennyiben az első kérdésre igen a válasz, köteles-e lefolytatni a személyiségi jogi pert a tagállami bíróság abban az esetben is, ha a tagállami bírói gyakorlat − beleértve a Kúria eddigi állásfoglalásait is − az állam immunitását védi, és tagadja a kártérítő felelősség megállapíthatóságát?
3. Értelmezhető-e úgy a Bíróság joggyakorlata, hogy bekövetkezhet tagállam elmarasztalása amiatt, ha az jogalkotó tevékenysége során olyan állampolgári magatartást rendel szabálysértésként szankcionálni, amely valójában életforma és szociális, nem pedig szabálysértési kérdés, tudniillik a hajléktalanságot?
Záró rész
A Törvényszék hatáskörét a Pp. 20. § (1) bekezdésére alapítom. Úgy vélem, a 20. § (3) bekezdés ab) pontja nem jelen perre vonatkozik, lévén jelen per elsődlegesen személyiségi jogaim megsértésének megállapítására irányuló.
A Fővárosi Törvényszék illetékességét a Pp. 25. § (1) és (4) bekezdése szabja meg.
A pertárgy értékét a Pp. 21. § (2) bekezdés c) pontja szerint a keresettel érvényesített követelés összegéhez igazodva 500.000 forintban jelölöm meg.
Az ebből adódó 30.000 forint illeték megfizetése alól személyes körülményeimre tekintettel kérem, a tisztelt Törvényszék szíveskedjék számomra teljes személyes költségmentességet engedélyezni. Körülményeim bizonyítására a szokásos nyomtatványt A/2. alatt csatolom. Ennek elbírálásáig nem rovok le illetéket.
A késedelmi kamat kezdő időpontjaként 2018. október 15-ét, a jogszabály hatályba lépésének napját, záró napjaként a kifizetés napját jelölöm meg.
Perindítási jogosultságomat a Pp. 33. §-ára alapítom.
A felperes jogi képviselőjének képviseleti joga a Pp. 64. § (1) bekezdésén, a 65. §. a) pontján, az ügyvédi tevékenységről szóló 2017. évi LXXVIII. törvény 39. § (1) bekezdésén, valamint az F/1. alatt csatolt ügyvédi meghatalmazáson alapul, amely alkalmas a meghatalmazott képviseleti jogának bizonyítására. A csatolt meghatalmazás a per vitelére is szól, és a Pp. 68. § (2) bekezdése alapján kiterjed a perorvoslati, a rendkívüli perorvoslati, valamint a végrehajtási eljárásra is. A meghatalmazás a Ptk. 6:15. § (3) bekezdése alapján annak visszavonásáig hatályos.
Az alperesi legitimációt a Ptk. 3:405. §-a teremti meg számomra:
„(1) Az állam a polgári jogi jogviszonyokban jogi személyként vesz részt.
(2) Az államot a polgári jogi jogviszonyokban az állami vagyon felügyeletéért felelős miniszter képviseli.” Ez jelenleg a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium – amint azt tartalmazza is a 33/2014. (X. 10.) NFM utasítás a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium Szervezeti és Működési Szabályzatáról.
Két kereseti kérelmem – lévén látszólagos tárgyi keresethalmazatban − eshetőleges viszonyban áll egymással, elbírálásukat a számozás sorrendjében kérem. II. kereseti kérelmem elbírálását csak abban az esetben kérem, ha a tisztelt Törvényszék az I. kereseti kérelmemet, megvizsgálta, „letárgyalta”, és ennek során arra jut, hogy azt nem találja teljesíthetőnek.
A felek között közvetítői eljárás nem volt folyamatban.
Kérjük a tisztelt Bíróságot, hogy valamennyi tárgyalást távollétünkben is szíveskedjen megtartani.
Budapest, 2018. október 30.
Tisztelettel:
Felperes